Borhoz sanzon

Bomba a Dugonics téren

Sanzondélután a szökőkút mellett

Fotó: Gémes Sándor

A boldog békeidők hangulatát varázsolta a Dugonics térre a Milleniumi kávéház színpadáról csütörtökön három kedves garabonciás. Varázspálcájuk nagybőgővé, gitárrá és mikrofonná változott, varázsigéjük pedig a sanzon ritmus- és dallamvilága, amely a szeles időben melegségbe delejezte a közönséget.

Az Abszint és Fekete nevű zenekar már közel egy évtizede idézi fel Szeged kávéházaiban, vendéglőiben azt a világot, amelyet a mai ember csak a fekete-fehér filmekből vagy a nyugatosok tollából ismerhet. A század elején és a két világháború között a pezsgő, kávéházi éjszakákon csendülhettek föl olyan melódiák, mint a „…szívemben bomba van, hogyha megcélozom a magát…” vagy „az én babám egy fekete nő…”. A koncerthez kiválóan passzolt a kávéház fröccskínálata, melyen a sörkultusz előtti, autentikus kínálatból válogathatott a szomjas borissza. És egy viceházmester kíséretében valóban irodalmi hangulat lett úrrá e sorok szerzőjén is, mikor megsodorta cigarettáját, és az első füstfelhő kékjében felcsendült Karády örökzöldje: a Hamvadó cigarettavég.

Régi idők focija

A mélyzengő ritmust Szorcsik Attila, a vegytan doktora - aki a Storyville Jazz Bandben is játszik - szolgáltatta nagybőgőjével. Pálfy-Kopasz Zsolt - ő épp most adott ki egy mesekönyvet, amihez tizenkét dalt komponált - gitározott és vokált énekelt. Karády hangját pedig Kovács Anita Anna (képünkön) - Bálint boldog anyukája - hívta le az éterből.

És aki nem hiszi, hogy az Abszint és Fekete akár a régi idő focipályáira is elröpíti az időutazásra kész kalandort, az keresse a nyári esték programfüzeteiben a zenekar fellépéseit. Álljon itt egy kis előzetes; Minarek Ede, a mosodás kedvence szerelmes melódiája. (Mert kell egy csapat…)

„A lendület edzőpályán, ott kezdődött minden / mikor megláttalak a bővített keretben / álltál a kezdőkörben csauszínű dresszben / halálos pillantásod, az lett a vesztem…

Megjelent: www.szegedma.hu

D. Cs.

Frittmann János Szegeden

A Duna Borrégió alkimistája

Frittmann János bormeséi Szegeden

Fotók: Gémes Sándor

A XIV. Szegedi Borfesztivál utáni héten Frittmann János, a 2007-es év borásza ismét Szegedre látogatott. Ezúttal a Közéleti Kávéház keretében fogadta őt a Korona Szállóban v. Szilágyi Árpád.

Még akkor is, ha közhelyízűnek tűnik, elkerülhetetlen, hogy az első alföldi borásztól, aki az év bortermelője címet elnyerte, ne kérdezzünk a kezdetekről, a jelenbe hajló gidres-gödrös útról. „A Frittmann család az 1700-as években települt Soltvadkert környékére, őseim telepítették újra a szőlőt, s kezdték el a művelését ismét e területen” – vezet minket vissza a történelembe a neves borász. „A családunkban az a tradíció, hogy a gyermekek szabadon választják meg életpályájukat. Senki sem erőlteti az örökösökre a borászkodást; zárójelben jegyzem meg, hogy ezt nem is lehet. Viszont már gyerekkorban eldől, hogy valaki beleszeret a szakmába, vagy nem. De a szőlőre tett eskü tényleg élethosszig tart.”
Frittmann János családjában is így történt, hiszen fia eredetileg közgazdaságot tanult, aztán bejelentette, hogy követi apját, épp most sajátítja el a szakmát az egyik mezőgazdasági főiskolán. Az egyetemista lánya pedig minden évben úgy alakítja a vizsgáit, hogy a lehető legtöbb borfesztiválon ott lehessen. A szegedi fesztiválon is anyukájával ketten szabadították ki a soltvadkerti nedűt a szomjas borisszáknak.

Alföldi gyöngyök az indákon

„A mi szakmánk képviselői nagyjából negyven alkalommal készítik el termékeiket. Ennyi évet dolgozik ugyanis egy borász, ha a húszas, harmincas évei körül már önállóvá tudott válni. És egy évben ugyebár csak egy szüret van” – szövi tovább mondatait a borászat csodáiról Frittmann János. „Az Alföld presztízsében a 90-es évek borhamisításai sokat rontottak. Persze nem a szakma előtt, hiszen borversenyeken továbbra is vittek el címeket a Duna Borrégió alkotásai. A közvéleményt kellett újra visszahódítani. Az Év borásza elismerés számomra azért is fontos, mert a mi vidékünk hírneve is újra a helyére kerülhet az emberek tudatában.” Frittmann János – aki többször megjegyezte, hogy a családi céget a testvérével, Istvánnal közösen vezetik – 1982-ben kezdett foglalkozni a borászattal, és több szálon is kötődik Szegedhez. Egyrészt katonaként itt szolgált, másrészt pedig az első borszaküzletét – ami a Kossuth Lajos sugárút végén található – is itt nyitotta. De szintén sokat köszönhet a szegedi borfesztiváloknak, hiszen elmondása szerint a rendezvény komolyan hozzájárult ahhoz, hogy elnyerhette az Év borásza címet, amire az előző években már ötször jelölték. De Szegeden alakult meg 2006-ban a Frittmann Baráti Kör is.

A borász, aki megtart

A soltvadkerti alkimista a borról kezdett mesélni, ami egyedi, személyes dolog, mint maga az ember. És ezt azért is fontos megjegyezni, mert a mai globalizált világgal teljesen szemben áll ez az attitűd. Gyöngyszemek a nagy óceánban; szín-, illat- és ízkristályok. A szakember szerint az Alföld talajgazdagsága és a magas napsütéses órák száma miatt lehet e területen mind a három kategóriában is csúcsbort készíteni. Erre egy borvidék sem képes az országban. A vörös, a rozé vagy a fehér a húzótermék. A Frittmann testvérek borászata azonban mind a három színben csodálhatta már a dobogó legfelső fokát. Sőt, a két legrangosabb világversenyről is sikerült éremmel hazatérnie egy rozé- és egy vörösbornak. Franciaországban a rozévilágversenyen lett ezüstérmes a kékfrankos, míg Brüsszelben a vörösborok döntőjében produkálta ugyan ezt a cabernet sauvignon.
„Nekem egy szőlőben eltöltött félóra felér egy meditációval. A természet tökéletesen megalkotta ezt a csodás gyümölcsöt. A borász ehhez nem tesz hozzá, csak elvesz belőle. Minél többet sikerül a szőlőből megtartania, annál tökéletesebb a bor; közelebb van Istenhez…” – mondta a zárszót Frittmann János, majd kinyitotta az első palack ezerjót.

D. Cs.

Megjelent: www.szegedma.hu