2008 november elején bezár a Templomkert. Nem téliesítik. A törzsasztal üres marad a hideg hónapokra. Az okokat lehet citálni, de minek. Nincs. Mint, ahogy ez a blog sem egyébként. Úgy indult, hogy együtt, valamit. Vagyis a Frittmann Baráti Kör azon kívül, vagyis azok után, hogy létre hívta önmagát... valami többet. Aztán volt, hogy igen; beszélgetések, vélemények ütköztetése, s mindezt körbeölelte az ezerjó, kék frankos rozé, Irsai.
Aztán mégiscsak a kábaság. Mindenki magában, szerintem erről ennyit. Viszont épp így a blog is. Úgy volt, hogy van egy jelszó, belépünk, csináljuk, aztán... néha.
Ez a néha az, amitől a magyar az ami. Egyedül, szét, önmagát sem, a másikat még inkább...
Viszont a bor. A bor nem hittem volna, hogy igazságot oszt. Tényleg azt gondoltam, hogy egy szép, romantikus maszlag. Aztán megláttam önmagam, részegen, ahogy nem is én vagyok, vagyis éppen hogy. Sajnos nem érezzük a határt. Sem a másik irányában, sem önmagunk felé. Folyunk, nem hordóból, inkább a fröccs kicsusszant, buboréktól hajszolt, kopott terítőre csöppent nedvesség.
Azt hisszük nyomot hagyunk, de így csak... még egyszer: kopott terítőn, savanyú cseppek.
Most éppen Bálinttal rendelünk Ildikótól. Egy Dobó-fröccsöt azt hiszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése