Kapucíner
Istenes Kert
…és elindultam inni egy csésze kapucínert.
De a Honvéd téren megkondult a harang. Mondják, a harangzúgás olyan rezgéseket szabadít fel, hogy egy kilométeres körben megvéd minden negatív sugárzástól.
Eszembe jut Isten. Bort fogok inni. A harang tornya mellett, a Templomkertben, ahol van egy asztal, közvetlen a templomfal mellett. Néha a nyári forróságban nekitámasztom a hátam a klinkert tégláknak. Az arcom, mikor simogatásra szomjazom. Mikor elvesznek a mondatok a fülem, hátha áthallatszik egy szó. Most épp a vállam; a súly miatt. Vigye el!
Frittmann rozét iszok. A vér miatt, mert fakó. Az asztalomról rálátni a bejárat melletti hosszú padsorra. Ott szoktak játszani hőseim. A Frittmann Borbarátok. Az én regényem. Most értek körbe az évszakok, mióta az első rozét felbontottuk. Egy kör. Néha mikor elvesznek a mondatok, tényleg nekitámasztom a fülem.
A Templomkert, mert valaki azt mondta, hogy akár egy kilométeres körben is megvéd a haranghang. És most, hogy az évszakok körberajzoltak, látom már. Körben egy pont; én. Nem egy kilométer; pont. Végtelen parány, és végtelen nagy. Magam vagyok a burok. Összenőve.
Leültetett az asztal mellé, töltött egy pohár Frittmannt. És mondta, hogy figyeljem meg azt a lassú ívet, ami formát ad. Emlékezzek. Egy év. Játék a lapokkal. Hajnali kábaság. Ököl az asztalon; tehetetlen düh. Gőgös pökhendiség. Megértő alázat. Sértés, árulás. Szerelem. Halál: feltámadás. És látom a legnagyobb hitetlenséget: öngyilkosság, hogy elhazudtam önmagam. Álszent ájtatosság, napi ima, erkölcsi prédikáció, miközben egyszer sem merek megállni, és megnézni a kört, ami kiemel. Én vagyok a vergődés, a megállás, az ölelés, az ököl, a csók, a köpés, döntés közöttük, és a bor. Igen, a bor is én vagyok.
Most még fakó, de az íz, a csodálatos savak körberajzoltak, kiszíneztek.
Megkondul a harang, és a harangzúgás leráz rólam minden káprázatos salakot; megállít. A nagy ficánkolás helyett egy kicsit pihenjek meg, s figyeljek, hátha valaki tart! Egy puha tenyérben ugrálok, csak az esztelen csapkodásban nem látok, nem érzek semmit.
A derű, mikor a nap minden pillanatában érzem majd. A legtöbb, amit elérhetek.
DéCsé
Megjelent: Szegedi Egyetem, 2006
Istenes Kert
…és elindultam inni egy csésze kapucínert.
De a Honvéd téren megkondult a harang. Mondják, a harangzúgás olyan rezgéseket szabadít fel, hogy egy kilométeres körben megvéd minden negatív sugárzástól.
Eszembe jut Isten. Bort fogok inni. A harang tornya mellett, a Templomkertben, ahol van egy asztal, közvetlen a templomfal mellett. Néha a nyári forróságban nekitámasztom a hátam a klinkert tégláknak. Az arcom, mikor simogatásra szomjazom. Mikor elvesznek a mondatok a fülem, hátha áthallatszik egy szó. Most épp a vállam; a súly miatt. Vigye el!
Frittmann rozét iszok. A vér miatt, mert fakó. Az asztalomról rálátni a bejárat melletti hosszú padsorra. Ott szoktak játszani hőseim. A Frittmann Borbarátok. Az én regényem. Most értek körbe az évszakok, mióta az első rozét felbontottuk. Egy kör. Néha mikor elvesznek a mondatok, tényleg nekitámasztom a fülem.
A Templomkert, mert valaki azt mondta, hogy akár egy kilométeres körben is megvéd a haranghang. És most, hogy az évszakok körberajzoltak, látom már. Körben egy pont; én. Nem egy kilométer; pont. Végtelen parány, és végtelen nagy. Magam vagyok a burok. Összenőve.
Leültetett az asztal mellé, töltött egy pohár Frittmannt. És mondta, hogy figyeljem meg azt a lassú ívet, ami formát ad. Emlékezzek. Egy év. Játék a lapokkal. Hajnali kábaság. Ököl az asztalon; tehetetlen düh. Gőgös pökhendiség. Megértő alázat. Sértés, árulás. Szerelem. Halál: feltámadás. És látom a legnagyobb hitetlenséget: öngyilkosság, hogy elhazudtam önmagam. Álszent ájtatosság, napi ima, erkölcsi prédikáció, miközben egyszer sem merek megállni, és megnézni a kört, ami kiemel. Én vagyok a vergődés, a megállás, az ölelés, az ököl, a csók, a köpés, döntés közöttük, és a bor. Igen, a bor is én vagyok.
Most még fakó, de az íz, a csodálatos savak körberajzoltak, kiszíneztek.
Megkondul a harang, és a harangzúgás leráz rólam minden káprázatos salakot; megállít. A nagy ficánkolás helyett egy kicsit pihenjek meg, s figyeljek, hátha valaki tart! Egy puha tenyérben ugrálok, csak az esztelen csapkodásban nem látok, nem érzek semmit.
A derű, mikor a nap minden pillanatában érzem majd. A legtöbb, amit elérhetek.
DéCsé
Megjelent: Szegedi Egyetem, 2006
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése